12.nap 2008.07.23.

És eljött az utolsó reggel. Már mindnyájan igyekeztünk a reggelivel, hogy minél hamarabb útra kelhessünk. S lőn. Reméltük, hogy a forgalom mellettünk lesz, de nem így volt. Döcögtünk a hatalmas dugóban.
Hogy ne teljen haszontalanul az idő, kijavítottuk még az utolsó totónkat. Gyerekes örömmel köszöntük meg a nyereményként kapott ételrecepteket. Már mindegyikünk esze az otthoni dolgokon jár.
A két hét gondtalan élményszerzés véget ért. Most már csak úgy tudjuk sokszorozni emlékeinket, hogy megosztjuk a látottakat szeretteinkkel, barátainkat. Dromedár Dromikává szelídülve gurult utánam.
Hiszem, hogy ez az élmény velem lesz akkor is, amikor már csak képeket nézegethetek.

11. nap 2008.07.22.

Reggel az utolsó programpontunk következett. Már-már azt hittem, hogy ide nem jutunk el, mert én azt hittem, hogy az odafelé vezető úton nézzük meg a „Keresztek hegyét”.


A látvány nem ért váratlanul, mert az utazás előtt megnéztem, hogy itt mit láthatunk. A felkészülés ellenére nagyon megérintett az egész. Úgy éreztem, hogy az embereknek, mindegy, hogy milyen náció, a szeretett ember elvesztése ugyanazt a fájdalmat váltja ki a lelkében. Minden egyes keresztnek megvan a maga története, a maga tragédiája.


Fájdalommal gondoltam én is saját halottaimra, s bennem is megszólalt az az érzés, hogy az ő emlékük is megérdemelne itt egy keresztet. De végül letettem róla. A keresztek az enyészeté lett emberekről szóltak úgy, hogy maguk a keresztek is az enyészeté lesznek. Új, régi, megfeketedett, szalmából készült, kagylóval kirakott… mind egy - egy ember, családok tragédiáját jelentik. Szívesen félrehúzódtam volna és kibőgtem volna magam. Talán így még soha nem összegződött bennem veszteségeim fájdalma. Ezen a helyen nem voltak viháncoló, nevetgélő emberek, a hely szelleme, üzenete mindenkit megrázott.


Innen aztán irány Byalistok, előtte még Suwalki már ismert áruháza. Itt elköltöttük maradék zlotynkat (nekem Zuborowkára volt rendelésem) és rövid utazás után utolsó szálláshelyünkre érkeztünk. Nem gondoltam, hogy a város látványa egyből kiváltja belőlünk „az itt sétálni kell” érzést. De kellett. Ebben a városban született Zamenhof és Sabin is.
Az útfelújítás ellenére a város belső tere hangulatos, szép a temploma.


Az egyetem épülete és parkja kedves színfolt a város közepén. A séta után utoljára csomagoltunk bőröndünkbe már úgy, hogy reggel egy két dolgot még berakva minél hamarabb útra készek legyünk.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 12. napjára >>

10. nap 2008.07.21.

Reggel a napot a Szentlélek templom meglátogatásával kezdtük. A templomot már előző este kívülről megcsodáltuk. A Szentlélek-templom 14. századi épület, eredeti formájában maradt fenn, gótikus stílusú. Az oldalfalon található festett óra a legrégebbi nyilvános, működőképes óra Tallinnban. A templomban szép színes ablakokat és festett padokat láthattunk Az oltár középkori.

A gépkocsivezetők kerültek velünk még egyet a kikötő felé. Ahol hatalmas tengerjáró hajók álltak a vízen. A városfalak alatt elhaladva még vetettünk egy pillantást a Viru kapura, a bástyákra, és immár visszavonhatatlanul hazafelé vettük az utat, de szívünk egy darabját itt hagytuk ebben az északi gyöngyszemben.


Az idő ragyogó. Örültem, hogy a Gauja Nemzeti Park felé haladunk. A buszról leszállva egyből egy kis tó előtt álltunk, amin csodálatosan virágzott a tavirózsa. Belépve a parkba csodálatos zöldben pompázott előttünk minden. Itt található Turaida vára. Na itt az időjárás megtréfált bennünket, pillanatok alatt trópusi zápor zúdult le. Szerencsére pont a várnál voltunk így fedél alá tudtunk húzódni. A lőréseken kikukucskálva, miközben több száz lépcsőt megmásztunk láttuk a sűrű függönyként szakadó esőt. Szerencsére amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment, így nyugodtan megnézhettük a vár többi múzeumnak berendezett épületét, ahol a teremőrök a lovagvárhoz illő viseletben várták a vendégeket.


Az esőcseppektől fénylő fű között szép látványt nyújtottak a fehér kőszobrok. Az itt élőknek nagyon gazdag a dalkultúrájuk, itt a parkban szoktak zenei találkozókat is tartani. Állítólag csak a Szent Iván éjhez 2000 féle daluk van.

Rigán áthaladva Jurmala felé vettük utunkat. Mindnyájan legalább a lábunkat be szerettük volna mártani a Balti tengerbe.


Furcsa fürdőzés volt, szemetelt az esőben, gatyánk szárát mosta a víz, ami kellemes hőmérsékletű volt, fejünk fölött az esernyő. Hogy „frizuránk” el ne ázzon. A part homokos, nem túl gyorsan mélyülő. Ideális és közeli pihenőhely a környéken élőknek. Jellegében a mi Balaton partunkra emlékeztet a villákkal, az árusítóhelyekkel.
Innen már a szállásra mentünk, ebben a szállodában már voltunk, tehát már semmiféle meglepetés nem ért bennünket. Este még sétáltunk egyet a környéken, aztán irány az ágyikó.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 11. napjára >>

9. nap 2008.07.20.

Borongós időben indultunk Tallinn felé. Ismét filmet nézhettünk, ami Szt. Pétervár életének 24 órájáról szólt, felidézve látottakat.
Elhagyva a várost elmondhatom: Köszönöm I. Péter! Örülök, hogy mert nagyot álmodni.

A pompától távolodva ritka pocsék úton folytattuk utunkat észtveszejtő 30-40 km/órás sebességgel. Közben készülünk következő úti célunk Tallinn érdekességeiből. A határon zökkenőmentesen keltünk át, fél négyre értünk Tallinnba.

Tallinnba első látásra beleszerettem. Talán a saját röghöz kötöttségem, de itt is a budai várhoz hasonlóan, a történelmi belváros kis helyre összpontosul, gyalogosan sincsenek távolságok. A szállodánk az észt parlament épületétől néhány percnyi távolságra van a városfal alatt.


Gyorsan lepakoltuk a csomagot és egy több mint két órás városnézéssel végignéztük a nevezetességeket: a várkastélyt, a hosszú Hermannt, a kövér Margót, A tallinni dómot, a három nővér házát. Átmentünk a Viru kapun (matektanár tervezte), meglepve láttuk a csodálatosan virágzó jázmin bokrokat. Láttuk az Olaf templomot, a Fekete Fejűek házát, Tamást, a város jelképét.


Jártunk a Szt. Miklós templomban, ahol számomra nagyon különleges volt a Haláltánc című kép. A halál mintha kigúnyolná a nézőt, mondván úgyis mindig ő lesz végül a győztes. Gyorsan jártuk körbe a templomot, és ismét jókor voltunk jó helyen, mert nézelődésünk közben orgonahangverseny volt.

Forrás: Wikipédia (Bernt Notke: Haláltánc.)

A város legmagasabb pontjáról elláttunk a kikötőig, és élveztük a csodálatos kilátást a városra.

Tallinn elbűvölő bájos város, emberi léptékű. A városnézés után nyugodtan kószáltunk az ódon falak között, hazafelé leültünk a szállodánkhoz közeli nagy parkban, szívtuk a jó levegőt és örültünk, hogy itt lehetünk.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 10. napjára >>

8. nap 2008.07.19.

Ismét útra keltünk és Peterhof (Petrodvorec) felé vettük utunkat idegenvezetőink közreműködésével. Útközben már itt is láttunk épülni kínai lakónegyedet. Időpontra érkeztünk, de a látogatók tömege itt is nyomasztó volt. Szerencsére a várakozás ideje alatt a Nap úgy mozgott, hogy árnyékba kerültünk. Nem lehetett a sorból kiállni, mert így is volt olyan ügyeskedő csoport, amelyik elénk szivárgott. Szívem szerint lesétáltam volna a parkba és elnézelődöm, de ha már itt vagyok csak nem hagyom ki az épületet.
Amíg vártunk legalább gyönyörködhettünk a csodaszép szökőkutas parkban. A bejárattól leláttunk a Finn öbölre.


Az épület hasonló pompával bír, mint az előző napokon megnézettek, de itt volt a legkevesebb lehetőség a gyönyörködésre, mert a teremőrök – a mi érdekünkben is – igen ütemesen irányították a csoportokat, hogy minél többen részesei lehessünk ennek a különleges látványnak. Csodálatos bútorok, porcelánok, festmények során haladtunk végig, de a lelkemben már vártam a park gyönyörűségeit.


Az épület főbejáratával szemben a Finn öbölig lenyúló szökőkútrendszer páratlan látványt nyújt, ha lenézünk rá, de igazán a csatorna fölött átívelő hidakról teljes a kép. A parkban ezen a fő rendszeren kívül láttunk humoros szökőkutakat is, így az esernyő formájút, olyat, ami látszólag egy macskaköves terecske, de aki rossz kőre lép arra szökőkút spriccel ki a kövek közül. Megint egy hely ahol egy nap csak a parkban jól esett volna.


A parkolóhoz ismét árusok tömegén haladhattunk át az ízléses és kevésbé ízléses portékák között. Itt megtört az én ellenállásom is. Beleszerettem egy kézzel festett porcelán csészébe. Miután hosszú utazáson a legcélszerűbb kényes törékeny porcelánnal utazni, így megvettem a csészét.
Délutánra úgy terveztük, hogy lelépünk a csoporttól és egy kicsit csavargunk, de végül is a Péter-Pál erődöt sem hagyhattuk ki, így az idegenvezetővel ide is elmentünk. Jókor voltunk jó helyen, mert fél ötkor és ötkor is hallhattuk a harangszót. Az udvar gránit zúzalékkal volt leszórva, a ragyogó napsütésben mindenütt csillogást láthattunk, ha felnéztünk, akkor meg a torony arany felületéről visszacsillogó napsugár kápráztatott el.


A Péter-Pál székesegyház temetkezési helye a cároknak. A Romanov kápolna tele volt virággal, mert érkezésünk előtt két nappal volt a kivégzett II. Miklós cárnak és a család halálának 90. évfordulója alkalmából nagyszabású megemlékezés volt. A két nappal korábbi forgalmi dugónak ez is oka volt. Elgondolkodtam, hogy ez a hatalmas építkezés vajon hány ember életébe kerülhetett, de az kétségtelen, hogy az építőt túlélte az épület. A Néva partra kisétálva a Néván működő hatalmas szökőkút gyönyörködtetett el. A katedrálissal szemben van a kicsi bárkaház, amelyben láthattuk azt a fából készült vitorlást, amelynek a fedélzetén Péter a hajózást kitanulta. Kicsit meglepett Nagy Péter szobra. A szobrász nem szépített, olyannak ábrázolta, amilyennek a kutatások eredményei mutatják. Langaléta volt, de kis fejjel és törpéhez illő 35-ös lábakkal. A termetéhez illő lábbeli hordott és kitömte az orrát. A szobrot nem lehetett önmagában lefotózni az ölében ülő fényképezésre váró látogatók nélkül.

Visszaúton napos időben is megnéztük az Auróra csatahajót (esőben már láttuk), valamint I. Péter kunyhóját, ami fából épült, de köré építettek egy kő épületet, hogy megvédjék az eredeti épületet.
Visszaérve a szállásra még elmentünk a „kis piszkosba” hogy még egy két ajándékról gondoskodjunk.
Este gondosabban csomagoltunk, mert még egy szigorúbb határátkelésben lesz részünk Oroszországból az unióba. És hát megkaptuk az Oroszországról szóló totót.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 9. napjára >>

7. nap 2008.07.18.

A reggeli orgiázás után nem sejtve, hogy legalább 20 km-t gyalogolunk, könnyed derűvel indultunk a hajóállomásra, tudva, hogy ezen a napon éjjel kettő után kerülünk ágyba. A csoport többsége áldozott arra, hogy a szálloda „lábánál” levő hajóállomásról egy hajó nappal elvisz bennünket az Ermitázshoz, este pedig kivisz a Névára a hídnyitáshoz. A hajóállomásra való indulás előtt még felmentem a 18. emeletre a szállodában, hogy lenézzek a városra. Ugyan semmi keresnivalóm nem volt fenn, de mondtam az ott levőknek, hogy fotózni akarok, na ez senkit nem zavart.


A hajó ragyogó napsütésben indult el a Fontánkán bámultuk a város folyóparti épületeit, gyorsan húztuk be a nyakunkat, ha hídhoz közeledtünk, mert nem szerettünk volna lefejezett turisták lenni. A kiszállás után rövid sétával az Ermitázs előtt találtuk magunkat.


Egész úton lenyűgöznek azok a tágas terek, amelyekkel itt találkozunk. Az Ermitázsba előre bejelentett időpontunk volt, így még a nyitás előtt bemehettünk, de ütemesen kellett haladnunk, mert sorban jöttek a csoportok. Nem tudom hol hallottam, de nem a sajátom, hogy itt műkincsben műkincset látunk. Ez igaz is. Az épület maga is csodálatra méltó, nem beszélve a gazdag műkincsgyűjteményről. Az Ermitázs (jó kis remetelak) megtekintése sem félnapos program. Jó lett volna egy-egy műalkotás előtt leülni, bár nem is emlékszem, hegy láttam e úgy ülőalkalmatosságot, mint nálunk a Nemzeti Galériában vagy a Szépművészeti Múzeumban egy-egy különleges alkotás előtt. De csak a termekben hosszabb bámészkodásra is jó lett volna egy kicsit több idő. Szerencsénk volt a látogatáskor, mert kevesebb vendéget engedtek be, mert olasz delegáció érkezett, és nekik tették emberibbé a látogatást, ennek előnyeit így mi is érezhettük. Ludmilla lelkiismeretesen végigvitt bennünket a termeken. A György terem különlegessége az volt, hogy az intarziás padló tükörképe a plafon. Meglepett, hogy erre a csodálatos padlóra ráléphettünk cipőben. Ludmilla úgy tájékoztatott, hogy valami különleges anyaggal kezelték a parkettát, portaszítóbb és sokkal szebb, mint amikor papucsban mentek rá a látogatók. A pavilon teremben egy különleges órát láttunk a páva órát. Egész órakor a páva szétterjeszti a farkát, a kakas kukorékol, a mókus rágja a mogyorót, a bagoly ingatja a fejét. Na azért ez az óra a mi szobánkban nem férne el. A padló önmaga is minden teremben különleges és gyönyörű. A termeken, ha csak úgy megyek végig, hogy a plafont nézem egy élmény, ha a padlót az egy másik, ha a falakat az is külön kaland. Na és a műkincsek?
A díszlépcsőházban több mint 1m magas malachit váza áll. Áthaladtunk az olasz művészetet bemutató termeken. Ticiano 8 műve volt egy teremben. A Leonardo teremben csodálatos Madonna képeket láttunk. Raffaello terem, majolika gyűjteményes terem, az olasz XVI-XVII. Sz. A termet uralta a hatalmas lazurit asztal és váza. Az épületnek ez a része már múzeumnak épült. Veronese műveket láthattunk. A spanyol teremben Goya, El Greco képei láthatók. A múzeum 41 Rembrandt alkotást őriz. Láttam a Danaida (ezt öntötték le savval), a Saskia mint Flóra istennő, A fiatal nő felpróbálja a fülbevalót, képeket. A Tékozló fiú visszatérése c. kép sugározza az emberi tragédiát, a szeretet, a megbocsátást. Méltán büszke a múzeum arra, hogy mű birtokában vannak ezek a műremekek.) A sátorteremben a holland művészetből láthattunk. A Rubens teremben 44 műve van kiállítva, többek között a Zsuzsanna és a vének, A Föld és víz szövetsége, Jézus a farizeusokkal, Izabella infánsnő…
Na, itt feladom a felsorolást.

Már az előző múzeumokban is látható volt, hogy milyen állapotban volt az épület a második világháború végén. El sem tudom képzelni, hogy a romokból hogyan állították vissza ezeket a csodákat az eredeti pompájukban.
És ismét itt a hiányérzet, ezt is meg kellene egyszer rendesen nézni. (Néhány hét?)

Folytatva utunkat láthattuk a bronzlovas: az emlékművet. Ezt 1762-1796 között uralkodó II. Katalin cárnő emeltette. A lovas olyan hatású, mintha egy sziklára vágtatna fel, és közben eltapossa a kígyót. Az emlékmű 13 méter magas, talapzatán: „I. Péternek II. Katalin, az 1782. esztendőben”. Közelében egy szép park van és ott nyüzsgött a jelen, menyasszony menyasszonyt, násznép násznépet követett. Szokás, hogy az ifjú pár virágot helyez el a szobornál. Gördült be limuzin is. Óvatos voltam, hogy nehogy a rigai élmény ismétlődjön.


A program további része az Izsák templom megtekintése volt. Úgy látszik, nekem mindenhonnan a pad hiányzik. Ebben a templomban nincs. A kupola fantasztikus. Magassága a kereszttel 101 méter. Egyszerre 2000-11000 ember fér be. Ebben a templomban volt felfüggesztve a Foucault inga. Kissé már leamortizálva mentünk tovább a Vérző Megváltó templomba.


Ez a templom azon a helyen épült, ahol II. Sándor cár az ellene elkövetett merényletben meghalt. Olyan látogatótömeg volt benn, hogy a békés nézelődésre nem volt igazán mód. 7000 négyzetméter mozaikkép van benne. Érdekes, hogy ez a templom mindig fűtött volt és volt benne áram.

Elhagyva a templomot egy kicsit lerogytunk a templom melletti parkban egy cseppet pihenni. Itt is röpködtek a menyasszonyok, de itt már fotózás folyt, szolidabb és pikánsabb felvételek készültek. A templom másik oldalán itt is megvolt a turistákat csalogató „piac”. Mi sem álltunk ellent, egy kicsit bámészkodtunk, végiggondoltuk, hogy kinek szeretnénk meglepit vinni és egy kicsit költekeztünk.
Elindultunk a Nyevszkij sugárút felé, úgy terveztük, hogy egy darabon végigsétálunk rajta, de olyan délutáni csúcs volt, hogy erről letettünk, és a térképünk segítségével este fél nyolc körül visszasétáltunk a szállodába, miközben ide-oda betértünk egy kicsit nézelődni. Hazaérve egy kicsit lepihentünk, közben gyönyörködtünk a napfény játékában a felhőkön. 9-kor, 10-kor…

Felfrissülve lesétáltunk a Fontanka partjára, ahonnan a hajónk indult. A két magyar csoport töltötte meg a hajót. Igen sűrűn voltunk, mert a gyönyörű időben senkinek nem akaródzott a hajó zárt részébe menni. De sok jó ember…
Most esti kivilágításban láthattuk az épületeket.
Szinte fesztiváli hangulat volt. Hajók tömkelegén várták velünk együtt az érdeklődők a hidak nyitását. A parton, a hidakon rengeteg jókedvű ember volt. Féltettem piciny életemet, mert itt a hajók úgy mozogtak a vízen cikázva, mint az olasz csúcsforgalomban az autók.
Két híd felnyitását vártuk. Az egyiknél középen a másikon a szélső pillérnél nyitottak.


Negyed háromkor aztán ágyba zuhantunk, hogy a következő napra is üzemképesek legyünk.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 8. napjára >>

6. nap 2008.07.17.

A reggeli mondhatni az orgia kategóriába tartozott. Bőséges, szerintem a legkényesebb igényt is kielégítő (bár 5 csillagos szálloda kínálatával nem tudom összehasonlítani).
Megérkezett két magyar nyelven beszélő idegenvezetőnk Ludmilla és Galina. Én kettőjük közül a magyarul jobban beszélő, kicsit lazább stílusúhoz kapcsolódtam. Az idegenvezetők azonnal kezdték ontani az információkat, kapkodtuk a fejünket a sok látnivalótól. Megtudtuk, hogy a Moszkvai sugárút a leghosszabb, hogy a Nyevszkij Proszpekt 4,5 km, a Lenin tér 13ha, a Palotatér 9ha, az obeliszk 48 m magas…


Jó kis forgalmi dugón átverekedve Carszkoe Szeloban a cári faluban folytattuk a programot. Na hát a falu szó azért nem illett ide. Ahogy megláttuk az épületet az arany a kék és a fehér színek és a szépen tervezett épületegyüttes nyűgözött le bennünket. Rengeteg látogató igyekezett be az épületbe. A kapun belépve két oldalról alacsonyabb egységes épületsor karolja körbe a teret, szemben pedig az impozáns főépület. Oroszország sem marad el más forgalmas és népszerű kirándulóhelyek mögött. A bejáratnál zenekar játszott, a CD-jük megvásárolható volt, benn az épületben is volt olyan terem, ahol zenéltek, részben a hangulati aláfestést szolgálva.


Az idegenvezető elmondta, hogy az itt kapott bevételből a zenészek hozzájárulnak a felújítási költségekhez. Beküzdve magunkat a műtős papucsokba, elindultunk megnézni ezt a felújított gyönyörűséget. A felújítási munkák kifogástalanok, az épület régi pompájában ragyog. Szinte azt vártam, hogy valamelyik ajtón besétál a cárnő. Az aranyozott ajtók során átmenve a sors kegyeltjének éreztem magam, hogy mindezt láthattam. A szobrok, a festmények, a porcelánok, az aranyos kis alvó Ámor lenyűgöző. A borostyánszoba látványa visszaadhatatlan. A meleg sárga, csodálatosan megmunkált borostyán teljesen betölti a falakat. Lett volna kedvem lemaradni a csoporttól (persze annál majrésabb vagyok) és legalább szemmel végigtapogatni a múlt megkövesedett csodáját. Kiérve az épületből a park szépségére a szép gondozott parkra esett a tekintet. Szívből irigyeltem azokat, akik ilyen pompás kertre tekintettek ki reggel, ebéd után itt sétálhattak.


Jó, tudom, hogy mellette egy kis háború, egy kis reform, kis és nagy tervek, cselszövések is az életük részét képezték, de csak a szépségért, a természet csodájáért irigylem őket. Az udvarról kiérve a bazársor nagy választékkal csábítja ajándékvásárlásra a látogatókat. Nem tapasztaltam azonban az eladóknak azt az erőszakosságát, hogy minden áron ránk akartak volna tukmálni bármit is.

Rövid bámészkodás, és irány Pavlovszk. Egészen közel van Puskinhoz. Megnéztük itt is a palotát. Az ablakon kikukucskálva csodálatos szépségű parkot láttam. Azt hittem, hogy megnézzük. Szerencsére megkérdeztem az idegenvezetőt, és ő mondta, hogy oda külön belépőjegy kell. Az épületben nem lehetett fotózni, de erre az információra csak kikotortam kis gépemet, és betartva a szabályt befelé nem, de kifelé kattintottam hármat. Fotónak nem jó, de azt felidézni, hogy mit nem láttam, arra tökéletes. A benti látnivalókat pedig a megvásárolt képeslapsorozattal őrzöm meg emléknek.


Élményekkel feltöltődve értünk vissza a városba. Itt még busszal a fontosabb látnivalókra vetettünk néhány pillantást. De ez a program inkább araszolgatás volt a szentpétervári csúcsforgalomban.
Mivel még este 11-kor is világos volt nyugodtan sétáltunk egyet a szálloda környékén, ami a Fontánka partján volt 18 emelettel. A környék nem túl bizalomgerjesztő, de egy diszkont jellegű üzletbe ásványvíz ügyben beléptünk. (Este 11-ig nyitva tartott) Az ilyen kategóriájú üzleteket itthon csak kis piszkosnak nevezem. Az árukészlet viszont bőséges volt, a zöldség viszont kevés és drága.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 7. napjára >>

5. nap 2008.07.16.

8 órakor indultunk tovább.


Erzsike elmondta, hogy a hagymakupolák nem hagymát, hanem lángot jelképeznek, általában egy nagyobb kupola köré kerül 4 kisebb.
Előkerültek a régebbi úti kalandok, amelyek az idegenvezetői tarsolyába kerültek.
Néhányat ezek közül:
- a sirályok ellopkodják az ablakba kitett ételt. Az egyik utazó eldöntötte, hogy tőle ugyan nem, és kikötötte a csomagját, a sirályt ez nem zavarta, így az ablakban huzakodtak, hogy ki az erősebb
- mesélt a figyelmetlen útitársakról, akiknek a csomagja a francia csoport bőröndjei közé került, akik ugyan észrevették és nem vitték magukkal, de a figyelmetlenek az út néhány napját egy szál kézitáskával töltötték, némi póló adománnyal.
- megtudtuk azt is, hogy ha valaki két ujját mutatja felénk az nem a győzelem jele, hanem azt jelenti, hogy ketten már vagyunk a vodkához.


A táj a korábbihoz hasonló, szinte a végtelen zöldet látni mindenfelé, legelő, fenyő, nyírfák.
11 órakor egy rövid időre átléptünk a lett észt határon, majd egy kis idő múlva elértük az észt orosz határt. Itt már a fiatalabbaknak szokatlan volt a határon az ellenőrzés. Átnézték a buszt, a bőröndöket le kellett vinni, átvilágították, és zökkenőmentesen mehettünk némi rubel vásárlása után tovább. Ismét egy órával idősebbek lettünk.
A buszon az orosz történelemről hallgattuk Erzsikét, aki még a cári család családfáját is lemásolta nekünk, hogy nagyjából tudjuk, hogy akikről hallunk, azok hol helyezkednek el az orosz történelemben. No a sok cselszövés, Dimitrijek, ál Dimitrijek kellőképpen megkevertek. I. Péternél egy kicsit utolértem az információkat, aztán a Katalinok, szerelmek, házasságok, újabb házasságok, intrikák, háborúk, véletlen halálok…

Délután 5-re értünk Pszkovba (egyházmegyei központ), ahol a pályaudvaron II. Miklós cár lemondott maga és fia nevében a cári trónról. Pszkovban megnéztük az erődöt. Már messziről látszott a szentháromság székesegyház.


Az egész épületrendszer nagyon impozáns. A városból nem sokat láttunk. Megemlítem, hogy itt sokkal gyakrabban láttunk a férfiak kezében virágot, mint itthon. Bár ott is drága a virág, de a férfiak ezzel a figyelmességgel élnek. Létezik az olcsóbb változat is. Az út mellett egy érdekes ernyős virágzatú növény nyílott, amihez hasonlót itthon is látni csak kisebb változatban. Ennek magassága 120-150cm, az ernyő meg kb. egy jól megtermett napraforgó méretével vetekszik. Ebből egy szál egy masnival kedves meglepetés. Ha már az út mellett vagyok, akkor még szép látvány volt a szemnek egy ciklámenes színű virág – amit közelről nem láttam – ami sok helyen szőnyegnyi területeken nyílott. Az út mellett több helyen árusítottak erdei gyümölcsöt és a szaunához való vesszőköteget is.
Hogy ne unatkozzunk a vodkáról láttunk egy filmet. A vodka: vidámság-egészség-boldogság. A következő filmet nézve Szentpétervárral ismerkedtünk. Egy technikai megállónál csodálatos fehér margarétaszerű virág borította a parkoló környékét. Az egyik ott dolgozó hölgy szerint a virág vadon nyílik, de nem margaréta, hanem romanovkának nevezik.
11 órakor Szentpétervárra megérkezve elfoglaltuk a szállást, ami az átlagnak megfelel, tiszta. A víz viszont itt sem iható. A csapból olyan víz folyik, mintha kávés poharakat mosogattunk volna benne.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 6. napjára >>

4. nap 2008.07.15.

A bőséges és kifogástalan reggeli után megértettük, hogy miért mondják Vilniusra, hogy a barokk és a gótika csodája. Rövid utazás után a Péter Pál Székesegyház hófehér épülete előtt álltunk. Belépve a templomba csupa kőcsipke ölelt körbe bennünket. A falakon kb. 2000 különböző alak látható. Ez a templom is több órát igényelne egy alaposabb megnézésre. Érdekes volt számomra, hogy a templomban két hatalmas dobot láthattunk, amik hadi szerzemények. A templom hajójában egy hajó függ.


Ragyogó napsütésben indultunk tovább és délután három órára érkeztünk Rigába. Az úton litván zenét hallgattunk, ami nagyon kellemes, lágy, andalító, fülbemászó, de számomra egyik ismertebb népzenéhez sem volt hasonló (persze tekintettel kell lenni hiányos zenei műveltségemre). A zenének a három balti államban nagy szerepe van.
Az úton hallhattunk arról, hogy a megtermett gabona ezen az éghajlaton nehezen száradt, ezért füstön szárították, ősszel sok kenyeret sütöttek felfűzték, és a szárított kenyeret tették levesekbe és egyéb ételekbe. Hagyomány az is, hogy születéskor a gyerekek hosszú hímzett övet kaptak és ez egész életükön végigkísérte őket. Az épületekhez polcos szárító is tartozott.
12 órakor léptünk át Lettországba. A buszon ismét ismerkedhettünk a várossal, mert filmet láthattunk Rigáról. A film szerint merev északi elegancia ötvöződik a városban a déli könnyedséggel. Észak Párizsa akar lenni. Szép szecessziós épületegyüttese van, de a rövid idő ennek megtekintésében gátolt, tehát ide is vissza kellene jönni. Itt is felfedezésre vár az egész város.


És hogy az időnkbe mi fért bele? Rövid városnézés Rigában(természetesen Erzsike minden városról ellátott bennünket térképpel, hogy el ne vesszünk, mindig pontos információkat kaptunk). Riga a Daguava folyó partján fekszik.


A Fekete fejűek háza, János templom, a Jakab templom, a 3 fivér háza, a vár, a svéd kapu, a lőportorony gyors megtekintése után a szó szoros értelmében elszaladtunk a szállásra, ledobtuk a csomagokat és 20 perc múlva újra irány a város, mert 6 órakor hangverseny kezdődött a Szt. Péter templomban, amire a belépés díjtalan, ez ajándék a városlakóknak és a város vendégeinek. Konzervatóriumi hallgatók adják. Jól esett ülni a templomban, gyönyörködni az épületben és hallgatni a szép hangú fiatalok énekét.
A hangverseny után még volt lehetőség egy kicsit kószálni a városban a Kalku utcán, látni az utcai teraszon étkező embereket. Este 8 órakor a városháza oldalán lévő harangok játékát is hallhattuk. Egyébként, amikor Rigába értünk folyó ügyeink elintézésére kézenfekvőnek tűnt a városházára bemenni. A kapuban katona állt, amitől ugyan meglepődtünk, elmondtuk, hogy turisták vagyunk, és a toalettet keressük, szó nélkül megmutatta és beengedett bennünket. Valójában valószínű, hogy számítottak az ilyesfajta forgalomra is, mert tágas jól felszerelt, több vendég fogadására is alkalmas volt (mellesleg ingyenes, ami egyébként a legolcsóbb változat, a legdrágább kb. 240 Ft-ot ért Peterhof kávézójában).
Perceket vett el a városnézéstől, hogy két „békés” galambot én fényképeztem, a társam pedig megpróbálta meggyőzni őket arról, hogy ne öljék meg egymást. A fényképek sikerültek, a meggyőzés nem.


A városi fényképezés után tudtuk meg, hogy a limuzinok, ami előtt villogtunk, a kupleráj szerepét töltik be. A szállás itt gyengébb volt, a környezet olyan Kispest forma, maga a szálloda is egy régi 2 emeletes lakóház átalakítása, de tiszta, az ellátás is jó volt. Itt még egyszer élvezzük a vendéglátást visszafelé.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 5. napjára >>

3. nap 2008.07.14.

Akiknek már viszketett a pénz a zsebében azoknak jól kezdődött a nap, mert egy bevásárlóközpontban kezdtünk. Persze ennek praktikus okai is voltak, mert Litvánia felé tartva kellett vásárolnunk litván litast.
Itt jegyzem meg, hogy már indulás előtt égnek állt a hajam, hogy mennyi féle pénzzel kell vacakolnom, mert a korábbi utakon elég volt az euró, legfeljebb a svájci frank. Itthon gondosan előkészítettem kis borítékjaimat, amikre kívülről ráírtam az országot, a pénznemet, a körülbelüli árfolyamot. És megkezdődött az el a zlotyt, elő a litast, el a litast elő a latot, el a latot, elő a rubelt, el a rubelt elő a koronát, majd vissza a zlotyhoz. Na hát ezt a játékot egy cseppet sem élveztem.
Visszatérve a Kaufland áruházhoz itt tudtunk vásárolni, meg egy kicsit tájékozódni, hogy az út végén a megmaradt zlotyt mire tudjuk elverni. A vásárlásom 4 szem banánból és egy üveg ásványvízből állt. Na és a saját felületességem került kemény eurókba, mert aki nem ellenőrzi, hogy a memóriakártya üres-e, az kénytelen venni egy újat. Hát én vettem, bár a bíróságon is azt vallottam volna, hogy üres kártya van nálam. Szerencsére az ár a magyarországival megegyező, így legalább nem buktam sokat. A csapat a folyó ügyek elintézése után indult tovább, de színesítette a reggelt, hogy a mosdóban nagyon lassan haladva a sor, a kíváncsibbak belestek, hogy van-e benn valaki. Megállapították, hogy igen, mert láttak két lábat. A meglepetés akkor következett, amikor a női mosdóból egy fiú és egy lány jött ki. Na vajon mi történt mielőtt 30 nő bezúdult?
Sosem tudjuk meg, de a fantázia működtetésére szórakozhatunk a találgatással.

Litvánia határán gyorsan átsuhantunk, óránkat átállítottuk, Erzsike pedig reggeli emésztésünket a Lengyelországról szóló totóval tette hasznosabbá. A vért a hasunkból a fejünkbe irányítva megpróbáltuk a legjobb tudásunk szerint kitölteni. A totó után Litvánia múltjáról tájékozódhattunk. Hallottunk a német lovagrendről, Gediminas uralkodásáról, Báthory Istvánról, aki 1576-tól tíz évig volt a lengyel trónon. A „kis baltiak” elnyomás elleni küzdelméről, a kíméletlen leszámolásokról.
A buszon utazás közben láthattunk egy, a borostyánról szóló filmet. Itt hallottam először arról, hogy borostyán létezhet kék, vörös és sárga színben is.


Először Trakai várát néztük meg. Gyönyörű látvány volt a sok zöld lomb között megcsillanó vízzel körülölelt Vitautas vörös tégla vára. A „szárazföldön” látható jellegzetes lakóházak mind három ablakkal néznek az utcára (Itt tatárok és karimok élnek, akik őrzik a szokásaikat, hagyományaikat). Meglepett, hogy hány féle náció volt látogatóként a várnál. A vár felületes megtekintése után (itt is maradhattunk volna egy napot) az árusok sora előtt mehettünk vissza a buszhoz. Borostyánáru tömkelegét láthattuk az árusoknál. Bár a film után már borostyán témában dörzsöltnek számítottunk, de csak az olcsóbb árura voltunk „vevőképesek”, hiába tudtuk, hogy az igazi borostyán sós vízben nem süllyed el.


További utunk Litvánia gyöngyszemébe, Vilniusba vezetett. A várost helyi idegenvezető segítségével néztük meg. A dómban a Kazimir kápolna megmaradt a barokk stílusában. Bementünk az egyetem most diákmentes épületébe itt látható volt Báthory István egyetemalapítónak az emléktábláját. Csodálatos látványt nyújtott a Szt. Anna templom, amelynek az alja ugyan fel volt állványozva, de méltán viseli a lángoló gótika jelzőt. Az épület vörös téglából épült, ami az elképesztő, hogy az építéséhez 32 más és más alakú téglát használtak. Ezt a templomot Napóleon a tenyerében is magával vitte volna Párizsba.
A Gediminas-torony mellett a város szimbóluma, a kapu fölé került a szentély, és benne a nyitott ablakon át az utcáról is látható a csodatévő madonna. Közelről nem volt módunk látni, mert a kápolnában egy csaknem 50 kerékpárosból (a kapu alatt álló kerékpárok számából becsülve) álló csapat imádkozott, ezt nem illett bámészkodással megzavarni. A kapun átmenve a másik oldalon a madonnáról kép volt kirakva, az idegenvezető szerint ugyanolyan csodatévő ereje van mint az eredeti képnek. A kapu lábazatán magyar nyelvű emléktábla mond köszönetet a magyarokkal szolidáris vilniusiaknak.
A város pincéibe is lemerészkedtünk. Néhány méterrel a föld alatt elegánsan berendezett múzeumban csodáltuk a legkülönbözőbb színű és formájú borostyánokat, a szebbnél szebb hagyományos és modern, ékszereket. A múzeum és üzlet együtt üzemel, számítanak a látogatók vásárlására. Aki itt vesz ékszert vagy dísztárgyat az igazolást is kap arról, hogy a vásárolt borostyán valódi. Hát ami azt illeti, tudtam volna az ékszeres dobozom tartalmát bővíteni. Egyetlen dolog akadályozott meg a vásárlásban: az áruk.
A busszal még felmentünk a város kimagasló pontjára, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra, és innen gyönyörűen látható volt a három kereszt hegye is. A gyönyörű zöld háttér előtt 3 nagy fehér kereszt látható.


A városnézést befejezve egy kellemes szállodában volt a szállásunk, ahol az elhelyezkedés után röviddel jött a telefon, hogy a szobában levő számítógép és az internet használata a szolgáltatás részét képezi, így aztán késő estébe nyúlóan szórakoztunk (és bénáztunk) az üzenetküldéssel szeretteinknek. Ezután már csak beájultunk az ágyba.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 4. napjára >>

2. nap 2008.07.13.

Reggeli után már várt bennünket Marila, aki magyar nyelven tartott idegenvezetést nekünk. Nagyon nagy szeretettel és elismeréssel beszélt a városról. A buszos és gyalogos városnézés váltogatta egymást. Először Chopin szobrát néztük meg.

A szobor egy gyönyörű parkban áll, a szobor körül végig rózsák nyíltak. Felejthetetlen az a virágillat, ami a levegőben terjengett. Elmentünk a francia követség előtt is, amelynek kertjében a legkülönbözőbb színűre festett fém kakasok voltak betűzdelve.
Láttuk a lengyel parlament épületét, a Szt. Sándor templomot, a színházat, a kultúra és tudomány palotáját, a Zsigmond oszlopot. A Zsigmond oszloppal kapcsolatban az a legenda járja, hogy ha a várost veszély fenyegeti, akkor felemeli a kardját.

Az idegenvezető állítása szerint a varsóiak reggel eljönnek a szoborhoz megnézni, hogy minden rendben van-e és csak utána mennek dolgozni. Jártunk a jeruzsálemi fasoron, láttuk a királyi palotát, a szenátorok kapuját. Séta közben elmentünk Madame Curie háza előtt.


Az óvárosi piactér tele van kávéházi teraszokkal, itt zajlott az előző esti koncert is. Megcsodálhattuk azt a hatalmas munkát, amellyel a lengyelek helyreállították a történelmi városmagot. Láttuk az ismeretlen katona sírját is, mellette díszőrség állt, és nem hiányzott a friss virág sem. Az urnákban egy-egy marék földet helyeztek el azokról a harcterekről ahol lengyel katonák vére hullott. Varsóra rövid volt az idő. Felsorakozott azon városok közé, ahol szívesen eltöltenék egy hetet.


Utunkat folytatva Wilanów felé vettük az irányt. Nem tudtam, hogy ezzel kezdődött a csodakastélyok sora. A wilanówi kastély III. Sobieski Jánosé volt. Amikor Esztergomban végigsétáltam a Sobieski sétányon, meg sem fordult a fejemben, hogy egy Sobieski kastélyban még megfordulok az életemben. Szinte Versailles-ben éreztem magam. Egy apró bosszúságom ugyan volt, mert a fényképezőgépem a buszon maradt, így itt csak idegen tollakkal ékeskedhetek. A kastély alsó részén díszes edények voltak kiállítva, remek ötvösmunkák, az emeleten az arcképcsarnokot láthattuk, s mellettük régi bútorok, lengyel nemesi ing, díszöv volt kiállítva. Láttuk a Sobieski lakosztályt is.

Döcögősen (útépítések) haladtunk innen második szálláshelyünk Suwalki felé. Itt vacsorával vártak bennünket. Megkóstolhattuk a zsurek elnevezésű levest, amit finomnak találtam, meglepő volt benne a fél kemény tojás. A második étel krumpli és hús volt, ízletes, el is fogyott az utolsó szemig. Este még elmentünk egyet sétálni, de csak reggel vettük észre, hogy nem a város felé, hanem a városból kifelé sétáltunk, így csak arról volt szó, hogy megmozgattuk magunkat. Éjjel menetrend szerint védett helyről hallgathattuk a hatalmas vihar hangját. Még reggel is lezúdult egy zivatar, egyúttal láthattam a kelő napot is. A szivárványt viszont nem, mert a szobának a másik oldalra nem volt ablaka.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 3. napjára >>

1. nap 2008.07.12.

Reggel a gyerekek kikísértek a buszhoz. Dromedár láthatóan nem volt könnyű még a fiamnak sem. A csapat bíztató, mindenki pontosan érkezett, és az útitársamon kívül más ismerős is van a csapatban. Imre és Miklós – a két gépkocsivezető – sem tűnnek olyannak, akikkel nem lesz kellemes az utazás. Óramű pontossággal indultunk. A csapat másik része a Nagyvárad téren csatlakozott hozzánk. Ők gyakran utaznak együtt, mindnyájan ismerik egymást és gyakorlott utazók.

Szlovákián gyorsan átszaladtunk, egy kis szögleten Csehországot érintve már Lengyelországban is voltunk. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy lesz az úton olyan, amikor azt a kérdést teszem fel, hogy melyik országban is vagyok most?
Idegenvezetőnk Erzsike szerint ez az út a „hattyúdala” többször nem szeretne ilyen hosszú útra csoportot kísérni. Látható, hogy apait-anyait bevet azért, hogy ez az út számunkra is emlékezetes maradjon. Amerre haladunk mindenütt bemutatja a történelmi múlt odavonatkozó részeit. Így beszél Pozsonyról, Komáromról, Zsolnáról, a lovagrendről, de Körmöcbányáról és Besztercebányáról is. Idegenvezetőnk, jó tanárhoz méltóan meglepett bennünket az első totóval, és hogy a szokásoktól eltérjünk, mindjárt 20 kérdéssel, s amit Szlovákiáról elmondott nekünk azt mindjárt ki is kérdezte. Na persze jó diákhoz méltóan egy kis súgást is igénybe véve tornáztattuk agyunkat, nem is rossz eredménnyel. Persze örültünk, hogyha a tippjeink is bejöttek.
A táj, amelyen haladunk végig alföld, viszonylag egyhangú, legelő tehenek, legelő tehén fejőnővel, gólyák (rengeteg gólya van arrafelé), esetleg legelésző lovak.

Rövid megállók után este 7-re értünk Varsóba. Meglepő toronyépületek vonzzák a tekintetet, de nem nyomasztóak. A vasúti pályaudvar üvegteteje olyan, mint a hullámzó víz. Szembetűnik egy pálmafa, amiről persze mindnyájan azt hittük, hogy valódi. Talán még az alsó levelek sárgulását is látni véltük. Kiderült, hogy művész alkotta és egy évre kapott engedélyt, hogy ki legyen állítva a műve, kapott hideget is meleget is. Egy év elteltével le akarták bontani, de a „köz” felhördülése megakadályozta a bontást, így most is a helyén áll.
Megérkezés után még a szállás elfoglalása előtt gyors városnézésre készültünk a felújított belső városrészbe. Elindultunk, bár a felhők nem sok jót jósoltak.


Varsóról azt mondják, hogy olyan, mint a főnix madár. Többszöri pusztulás után is újraépült. A II. világháborúban a város történelmi magja teljesen elpusztult, de régi tervrajzok, fényképek alapján újjáépült. Annak ellenére, hogy nem az eredeti történelmi épületek állnak az óvárosban, az UNESCO 1980-ban a világörökség részévé nyilvánította.


A vészjósló felhők nem hazudtolták meg önmagukat, trópusi zápor zúdult ránk. Először tető alá húzódtunk, majd miután azt láttuk, amit hittünk, esernyő alá húzódva tovább indultunk. Na. ekkor zúdult le az igazi égi áldás.
A téren egy zenekar játszott, a teraszokon emberek vacsoráztak. Senki nem futamodott meg, az étkezők beljebb húzták a széket, a koncertet élvezők kinyitották az esernyőjüket és tovább hallgatták a zenét, a gyerekek cipőt levetve tapicskoltak a meleg esővízben, a férfiak kiélvezték a hirtelen jött vizes póló versenyt.


Made with Slideshow Embed Tool

Tovább a szentpétervári út 2. napjára >>

Előzmények

2008. VII: 12-23. Lengyelország-Lettország-Litvánia-Észtország-Oroszország


2008. január elsején még nem gondoltam, hogy kelet felé szeretnék utazni, de egy nagyon kedves, jól felkészült kolléganőm utat szervezett Szentpétervár, Baltikum irányába. Megszületett a döntés: spórolás, és ott a helyem. Szerencsére állandó útitársnőm is úgy gondolta, hogy velem szeretne a Föld ezen részén tölteni 12 napot.

Megkezdődött a „lelki készülődés, útikönyv, internet, orosz szótár…

No persze azt már tudtam, hogy az utazásra alkalmas bőröndöm 30 évi szolgálat után bemondta az unalmast (Szicíliában már fenyegető volt a helyzet, úgy nézett ki, hogy madzagokkal összetákolt csomaggal jövök haza. Megúsztam, de idén már nem lehetett kockáztatni.)

Az útra az egyetlen nagy beruházás a bőrönd. Az elit Sárkány Centerből beszerezve, téli jutányos áron. Hazafele már rájöttem, hogy eggyel kisebb méret is elég lett volna, de hát késő bánat, ebgondolat. Így lett társam Dromedár.

A csomagolás nem okozott különösebb gondot, így Dromedár megpakolva, kellő előrelátással összepakolva várt július 12-én az utazásra. (Csomagolás közben azért ügyeltem arra, hogy ha muszáj, azért vinni is tudjam.)
Gyakran gondoltam az Imecs –Bede párosra, akik egy hátizsákkal utaznak immár 1 éve.